attilapaksi.hu

Az internetnek és kedves debreceni barátaimnak hála, a MoodleMoot2010 konferencián innen a távolból is részt tudok venni. Az internetkapcsolat megbízhatatlansága miatt egy offline prezentációt is összeállítottam, melyet innen lehet letölteni:

Letöltés (exe fájl, windows alatt futtatható)

Az előadásom címe: Moodle kérdőívek készítése, használata és az eredmények elemzése

Amennyiben az előadás alatt, avagy esetleg utána bármilyen kérdés felmerülne a prezentációt megtekintők körében, eme post-hoz kapcsolódóan elküldhetik kérdésüket, melyeket igyekszem gyorsan megválaszolni.

Háát, eléggé sűrű volt az elmúlt 2-3 hét, ezért nem is nagyon jutott időm, hogy írjak ide a blogba. Pedig lenne mit bőven, hiszen a Sydney-Cairns utazásunkról még nem is írtam. Egyszer talán lesz arra is időm. De annyi mindent láttunk abban a közel 14 napban, hogyha mind leírnám, megőszülnék Úgyhogy legyen elég annyi, hogy “kereken” 3333 km-t mentünk a kocsival, és noha többnyire zuhogott az eső, fantasztikus élményekkel lettünk gazdagabbak.

S élmények vártak – és biztosan még várnak is – ránk itt Townsville-ben is. Most van egy hete, hogy az Ului-nak nevezett ciklon átgázolt Queensland déli részén. Nálunk is ciklon-riadó volt, azaz feltankultunk 15 liternyi ivóvizzel, feltöltöttük minden elektronikus kütyünket, bevásároltunk olyan élelmiszerekből, amihez nem kell hűtő, stb… De aztán utolsó pillanatban irányt változtatott még a ciklon, így közvetlen hatást nem gyakorolt ránk – értsd, nem volt nálunk 150-200 km/h szél, sem csapadék vasárnap. Ámbár hétfőn, jött a közvetett hatás – egy nap alatt 180 mm csapadék. Úgy ömlött, hogy nem lehetett látni 3 méterre se. Megnéztem a neten a március havi átlagos csapadékmennyiséget, és 168 mm-t írt. Szóval 24 óra alatt több esett, mint átlagosan 30 nap alatt – wow!

A héten ünnepeltük a Harmony Day-t a suliban (TAFE-el együtt), ami arról szól, hogy minden ember egyenlő, vallásra/nációra/bőrszínre való tekintet nélkül. Mivel itt Ausztráliában elég sokféle ember él együtt, ezért elég nagy jelentősége van ennek az ünnepnek. Mindenki főzött, sütött valamit, de volt divatbemutató, zene és tánc is. Mi Anitával berétet – tócsni – csináltunk. Jelentjük mindenkinek nagyon ízlett, a tanárom még a receptet is elkérte tőlem.

Aztán pénteken volt egy nagy közös sulis BBQ. Csináltam képeket is, majd feltöltöm a többihez nemsoká. Azon kívül, hogy az ember jóllakik, beszélgetésre is kitűnő alkalom. Így pl. közelebbről meg lehet ismerkedni más kultúrákkal, hogy csak pár példát mondjak: Brazília, Kína, Kolumbia, Korea, Taiwan, Thaiföld… A sulival kapcsolatban különben van egy érdekesség még: nincs más európai rajtunk kívül Úgyhogy itt mi számítunk egzotikumnak azt hiszem.

Pénteken nagy nehezen megszerveztük, hogy elmenjük focizni egy parkba. Nem voltunk sokan (8an), de így is 6 országból verbuválódtunk össze: Dubai, India, Kolumbia, Korea, Szaud-Arábia és persze jómagam Magyarhont képviselve Az egyik szaudi srác vitt minket kocsival, s kicsit kifaggattam, hogy ugyanmár hogyan zajlik az élet ott náluk az olajbirodalomban. Hát amiket mondott… Egyszerre irigykedtem, s csóváltam is a fejem. Havonta 4000 dollárnak megfelelő összeget kapnak a férfiak az államtól. Mire fel? Azért mert szaudiak (”petrol dollars”). Nem dolgoznak, nem kell csinálni semmit sem érte, csak úgy kapod. Így nem is lehet csodálkozni, hogy a srácnak egy vadiúj, bazi nagy Toyota-ja van, benne a legnagyobb hifi cuccal, stb, és azt mondja most fiatal, úgyhogy most akarja élvezni az életet. De azért panaszkodott is a srác, mert hát hogy itt Ausztráliában olyan drága a benzin, hogy “Szégyelljék magukat az Ausztrálok”. Mert náluk 8-10 éve még ingyen volt a benzin! Ingyen!! De mostmár nincs ingyen, mert sok a kocsi, úgyhogy literenként olyan 20-25 Ft-nak megfelelő összeget elkérnek… (amúgy itt ozzy-éknál kb. 220 Ft körül van 1 liter benzin). Nem igazából jöttem rá, hogy mondjuk 20-30 év múlva hogyan fogja magát fenntartani az ország? Az emberek elfelejtenek “dolgozni”, nem fektetnek kellő hangúlyt a jövőre és a fenntarthatóságra. Hát 20-30 év múlva fel lehet majd kötni a gatyót – ha nem előbb. A foci után még pancsikoltunk is egyet, kipihenve a nagy játékot… Sportos, mozgalmas nap volt!

Reggeli után Bill elvitt minket a metróállomásra, s kicsi tömegközlekedés után találkoztunk Diával és Ákossal. Dia Anita osztálytársa volt gimiben, így mindketten ismertük a tópartiból. Ők már talán olyan két éve költöztek ki tanulni és dolgozni Sydney-be, s nagyon élvezik az itt létet. Jól kifaggatuk őket, hogy hogyan érzik itt kint magukat, és hogy mit hogyan célszerű elkezdenünk. Azon kívül, hogy kaptunk tőlük jó pár hasznos tippet, még együtt fürödtünk is a Mainly Beachen. Szép napos idő volt, úgyhogy jól bekentük magunkat naptejjel.
A strandot úgy kell elképzelni, mint egy több száz méter hosszú sétálóutca, és a víz és az utca között elég széles homokos sávval. Ebben a sávban – nem túlzok – körülbelül 10-15 strandröpi pálya is ki volt építve, amiben mindenféle maskarába öltözött csapatok versengtek egymással. Mondjuk ez azért is lehetett, mert este volt az év legnagyobb szabadtéri bulija – mégpedig a melegek felvonulása, partija. Azt mondják, hogy mivel akkora buli, mindenki megy rá nem csak a melegek. Mi azért inkább kihagytuk, estére jobb programunk volt!
A Mainly Beach a város egyik külső kerületében van, így visszafele vagy tömegközlekedve, vagy komppal lehet jönni. Mi természetesen a kompot választottuk, ami mint kiderült, ismét egy privát társaság működteti, így Anita meglévő bérletét megint nem tudtuk használni. Ráadásul ez az indulás előtt 1 perccel derült ki, úgyhogy Anita szinte már induló hajóra ugrott fel, hiszen még vissza kellett mennie a jegypénztárhoz.
Miután visszaértünk a városba, Billel és Fabiolával volt találkánk, akikkel sétáltunk egyet Sydney kikötőjében – régi városrész – s sokat beszélgettünk. Arról, hogy ők mikor és hogyan jöttek ide, hogyan érzik magukat, hogyan illeszkedtek be az itteni kultúrába. Jó volt kicsit belelátni az ő életükbe, mindig sokat lehet tanulni a nálunk tapasztaltabbakkal való beszélgetésekből. A séta után beültünk egy kávéra és egy sütére is, megédesítve a napunkat . Fabiola amúgy tanárnő, s azt mondta, hogy a férfi és IT tanárokból kevés van itt ozzylandban, úgyhogy ha sikerül hamar tökéletesíteni az angolnyelvtudásomat, akkor lehet hogy körbenézek az oktatás területén is. A hazafelé utunk a városból érdekesen alakult, ugyanis a metró úgy döntött, hogy mostantól nem áll meg annál az állomásnál, ahol Billék parkoltak a kocsival, így jó 20-30 percet kellett még sétálnunk, ami közben már ránk is sötétedett. Mivel az esti program 7-kor kezdődött volna, s ekkor már 7 óra volt, így útközben rendeltek egy pizzát vacsorára, így mire hazaértünk Pablo már kajával várt minket.
S hogy mi volt az esti program? Brazil partira mentünk, ahová Pablo hívott meg minket. Mivel Capoeira-zik, így otthonosan mozog a brazil körökben Egy kis szamba bemutató, brazil dobosok és sok-sok latin zene és tánc volt a programon. Mi csak olyan 10 körül értünk oda, s nem maradtunk sokáig, éjfélkor már mentünk hazafelé. De ez is – mint minden – nagyon jó élmény volt, s megmutatta, hogy Ausztráliai mennyire multikulturális, s mennyire sokszínű.

Ma sikerült kialudni magunkat. Olyannyira, hogy mikor felkeltünk, már senki sem volt otthon. Persze hagytak kulcsot, meg egy kis papírt is jó reggelt és szép napot kívánva Nagy szerencse amúgy, hogy kicsit később indult a napunk, ugyanis pont akkor , amikor kiléptünk az ajtón, elsötétült az ég, és jött egy jókora zuhé. Gyorsan visszaszaladtunk az esőkabátért, amire kb. 20 percig volt szükségünk, mert azután elállt az eső, és folytatódott a „kellemesen” meleg idő – azaz egész nap csak cipelhettünk magunkkal az esőkabátot…
A tömegközlekedés elég furcsa a városban. Van egy állami/városi társaság, mint mondjuk otthon a BKV, ami működtet pár buszt és vonatot, és van 2-3 privát társaság, akik szintén buszokat működtetnek. Így pl. hiába volt Anitának bérlete, az nem volt jó arra a buszra amivel mentünk, mert az privát volt. S olyan 20 percenként mennek a buszok itt, és mindenki nagyon elégedetlen a tömegközlekedéssel. Ezt már annyi városban hallottam, s ilyenkor mindig belegondolok, hogy otthon Budapesten azért nem ritka, hogy percenként megy a tömegközlekedés, s az emberek mégis panaszkodnak… Nade! Lényeg ami a lényeg, a busz lerakott minket a városközpontban, ahol első körben ajándékot kerestük a chilei családnak. Mivel könyvre gondoltunk (valami magyar írótól), ezért el kellett sétálnunk 3 különböző könyvesboltba is, amivel el is ment kb. 2 óra. De sikerült találni egy Sorstalanságot (Faithless) angolul, így nem volt azért hiábavaló a befektetett idő.
Utána találkoztunk Katalinnal, akinél Anita 7 évvel ezelőtt Sydney-ben lakott. Nagyon kedves, nyitott, őszinte személyiség. Mostanság sokat jár hazafelé, mert a Böjte Csaba nevével fémjelzett dévai alapítványnál tevékenykedik önkéntes pótanyukaként. Bárcsak többen úgy gondolnák (és megengedhetnék maguknak), hogy aktívan segítsenek például a jövő generáció támogatásában.
Beszélgetésünk helyszínéül a St. Patrick templomhoz tartozó kávézót választotta Katalin, ami nagyon hangulatos kis hely. Csak péntektől vasárnapig, és akkor is csak délelőtt 10-től délután 2-3-ig van nyitva, és csak idős, nyugdíjas hölgyek alkotják a kiszolgálói gárdát. A befolyt pénz valószínűleg teljes egészében a plébániára kerül.
Oh, és itt jegyezném meg, hogy amennyire fogyasztói társadalom központúnak gondoltam otthonról Ausztráliát, azért annyira tévedtem is benne. Na persze nem abban tévedtem, hogy mondjuk nem esznek gyorskaját (mindenki szinte csak!! gyorskaját eszik, de még a suliban, oviban, menzán is, mindenhol, s állítólag teljesen megszokott az, hogy valaki nem eszik se zöldséget se gyümölcsöt). Abban sem tévedtem, hogy mindenhova autóval járnak (nem is akármilyennel, ugyanis itt mindenkinek terepjárója van, amit szigorúan nem SUV-nak hívnak mind Amerikában, hanem FourWheelDrive-nak (4WD), nem éppen alacsony fogyasztással). Az üzletek nyitvatartása az, ami nagyon meglepett. Délelőtt 9-10 körül kinyitnak, és délután 5-kor lehúzzák a rolót. De mindenféle üzlet (ruha, cipő, drogéria, kávézó, stb) minden, kivéve a nagyobb élelmiszerbevásárló szupermarketeket. Szóval aki dolgozik, az nem vásárol hétköznapokon.
Na de visszatérve a napunk eseményeihez, egy kis séta után, melyet a Hyde parkban ejtettünk meg, jött is elénk Pablo, ugyanis meghívott minket egy Ázsiai étterembe vacsorára. Jó nagy adag ételt kaptunk, s lehetett választani, hogy pálcikával vagy villával együnk. Amíg sok volt a tányéron addig pálcikáztunk, de a végét már villával ettük meg. Kicsit zsúfolt volt a hely, de hangulatos. Jól éreztük magunkat, s jót beszélgettünk Pabloval is.
Mikor este hazaértünk, akkor Fabiola elújságolta, hogy mi történt Chilében. Ugyebár akkor volt az a nagy földrengés, aminek sajnos sok áldozata is volt. Szerencsére sem családtagok, sem barátaik nem élnek ott a környéken ahol ez a történt, így kicsit megnyugodtak, de azért aggódtak nagyon, hogy mi lesz az ott élőkkel.

Reggel 9-kor keltünk, még mindig kicsit fáradtan, de azért jobban aludtunk már, mint a repülőn. Bill még otthon volt, így elvitt minket egy közeli bevásárlóközpontba, ahol tudtunk  bérletet venni. Csak heti volt, de az jó volt hajóra, buszra, metróra egyaránt. Nekem összesen egyszer sikerült amúgy használnom, mert már az első alkalommal valószínűleg kiesett a zsebemből (vállveregetés…).
Busszal bementünk a centerbe, ahol körbenéztünk a Botanic Gardenben (láttunk csomó denevért, papagájt, kakadut, angolnát, stb). Nagyon szép, hangulatos, természetközeli hely a város szívében.
A botanikus kert felső csücskében található az operaház, így azt is kicsit körbejártuk. Többen mondták már, hogy fényképen sokkal szebb, mint közelről élőben, de nekem tetszett így is! Valószínűleg azért mondják ezt, mert meglepődnek, hogy a tető (mármint a sok fehér kagylóhéj) kicsi csempékből van összerakva, s így közelről kicsit darabosnak, szedett-vedettnek tűnik.
Innen elmentünk a Hyde Parkon keresztül a Williams street-re, ahol a sok-sok campervan-os iroda található. Több helyen is kértünk árat, s végignéztük/próbáltuk a kocsikat (már ahol volt kiállítva mintapéldány), s végül a neonzöld Jucy mellett döntöttünk. Jól felszerelt, kényelmes, a többi kölcsönzőhöz képest jó áron is volt. A kocsi amúgy egy 2007-es gyártmányú, átalakított Toyota kisbusz (bővebb típust nem tudok, mert ezt Európában nem forgalmazzák).
Van benne kempingasztal, székek, kicsi mosdókagyló, kempingsütő, és kényelmes ágyikó is. Botos automataváltós, légkondis, cd-rádiós, stb… Szóval tényleg jól felszerelt.
Miután megkönnyebbültünk, hogy elintéztük a campervant, úgy gondoltuk megérdemlünk valami magasztosat, így felmentünk az Sydney toronyba, hogy megnézzük a várost 250 méter magasból. Az idő szerencsére kegyes volt hozzánk, így jó volt a kilátás, de azért nem voltunk olyan magasan, mint mondjuk a torontói CN-Towerben (350 méter körül). Először kicsit meglepődtünk az jegyáron, de aztán láttuk, hogy azért kerül annyiba amennyibe, mert a jegy nem csak a toronyra, hanem az Acquarium-ba is érvényes. Így nem is lehetett kérdés, hogy hova is megyünk a torony után. Olyan fél8-ra értünk oda, s nem kapkodtunk a körbenézéssel, hiszen este 10-ig, zárásig ott voltunk. A több kisebb akváriumban sorra láthattuk az egyes élőhelyek jellegzetes fajait. Volt ott minden, a medúzától kezdve, a kacsacsőrű emlősön át az ausztrál pingvinekig. Nem is beszélve a korallvilág tipikus lakóiról, és a félelmetes krokodilokról… Ami mégis a leginkább lenyűgözött minket, a Dugong (nem tudod mi fán terem a dugong? http://hu.wikipedia.org/wiki/Dugong). Egy hatalmas medencébe készítettek két üveg alagutat, és úgy lehetett megfigyelni a két dugongot. Az egyik már idősebb lehetett, mert ő főleg aludt, de a másik mászkált – mármint úszkált – keresztül-kasul a medencében. A Jane Goodall Intézetnél hallottam először a környezetgazdagításról (amikor tárgyakkal, eszközökkel, játékokkal, természetes környezetből vett dolgokkal gazdagítják az állat életterét). Nos, a fiatal dugong egy gumi lábtörlőt kapott, s azzal játszott végig – az ember nem is gondolná, hogy egy ilyen egyszerű és olcsó tárgy, milyen örömet tud okozni egy állatnak. Az orrával és a mellső úszóival addig-addig kaparászta a lábtörlőt, míg a fejére nem került, s ha sikerült, akkor nagy örömmel úszkált, egészen addig, míg le nem sodródott a fejéről. Aztán kezdte elölről…
Szerencsére Pablo pont a városban volt mikor végeztünk, így nem kellett egy csomót utazni, 20 perc alatt otthon voltunk.
Mivel a család egész nap dolgozik, s mi is napközben a várost jártuk, ezért ismét csak este jutott idő a beszélgetésre. A család minden tagja nagyon aranyos, érdeklődő és amolyan spanyolosan beszédes.

Hosszú, hosszú utazás után megérkeztünk Sydney-be, helyi idő szerint este 9-kor. Egész gyorsan átengedtek a csomagvizsgálaton és útlevél ellenőrzésen, így fél 10-kor már a tömegközlekedést néztük, és megvettük a vonatjegyünket be a városba.
A vonaton utazva rögtön érintettünk pár ismert, híres helyet. Úgymint a Harbour Bridge (híd) és az operaház. Mivel sötét volt, túl sokat nem láttunk, de így viszont az is feltűnt, hogy nem volt kivilágítva az operaház. Pedig ugye az ember azt várja, hogy csilivi minden – Budapesten a hasonló kulturális intézmények azért messziről világlanak (pláne a MüPa).
Fél 11-re érkeztünk meg Chatswood állomásra, ahol Fabiola és Pablo (a chilei családból az anyuka, és a velünk egykorú fiú) már várt minket, s kocsival hazavittek hozzájuk. Persze rögtön a másik oldalra akartam beülni a kocsiba, kérdezték is viccesen, hogy biztos, hogy vezetni akarok ilyen fáradtan? Nagyon furcsa volt a balos közlekedés, kapaszkodnom kellett, mert mindig azt hittem, hogy rossz sávba kanyarodunk… Jó 20 perc kocsikázás után érkeztünk meg a chilei család otthonába. Már Bill is várt minket (apuka), s röviden beszélgettünk még, hogy kicsit képbe kerüljünk egymás jelenével és az elmúlt hét évvel (mert aki nem tudná, Anita 7 évvel ismerkedett meg a chilei családdal, mikor is kint volt nyelvet tanulni Ausztráliában – azóta csak néha-néha emaileztünk, illetve olyan 2 éve Pablo mikor Európában járt, megszállt nálunk pár napra Budapesten). Ezután, illetve kicsi pakolás és fürdés után úgy elnyelt minket a kényelmes ágyikó, ahogy a nagy könyvben meg van írva…

Eleg hosszu utazas utan (28 ora), de sikeresen landolt gepunk kicsivel tobb mint 1 napja Sydney repuloteren. Jol vagyunk, s minden rendben van velunk, de mivel itt most mar lassan hajnali 1 ora van (+10 ora a kulonbseg), ezert most tobbet nem is irok…

Igyekszem majd holnapra valami hosszabbat osszedobni

Egy kedves rokon úgy döntött, megoldást keres arra a problémára, hogy a nyaralójában (igazából telelőjében) olyan hideg van télen, hogy mire felfűtik a lakást, egy nap is eltelik a kellemes klímáig. Két megoldás lehet: vagy beszerez egy izmibb fűtési rendszert, ami kevesebb idő alatt fűti fel a lakot (na ez eléggé drága mulatság lenne), vagy valahogy 1 nappal az odautazás előtt bekapcsolja a fűtést otthonról. Kicsit keresett, kutatott, érdeklődött s hamar rátalált a Jablotron által forgalmazott “GD-04 DAVID GSM átjelző” fantázianévre hallgató kütyüre. Ahogy a gyártó/forgalmazó honlapján olvashatjuk: “főbb felhasználási területei az ipari és magáncélú automatizálási feladatok megvalósításai”. Nosza rajta, gondolta a kedves rokon, akkor automatizáljuk a fűtés bekapcsolását, hogy mire odaérek a telelőbe, kellemesen meleg légkör fogadjon.

A készülék igen egyszerűen működik a gyakorlatban. A GSM átjelzőben egy SIM kártyát kell elhelyezni, s onnantól fogva kvázi mobiltelefonként működik. Felhívhatjuk és SMS-t is írhatunk neki, s ő cserébe egy-egy relét képes nyitni illetve zárni (amit leírtam, az a legegyszerűbb felhasználási lehetőség, lehet bonyolítani a dolgot). A teljességhez hozzátartozik, hogy először Dávidot be kell programozni, hogy milyen mobiltelefonszámról fogadhatja a hívásokat/sms-eket (nem árt, hiszen mi van, ha valaki véletlen felhívja Dávidot), illetve mi legyen az a parancs, amire ő kapcsolgatja a reléket. A dolog szépsége, hogy ezt a programozást nem csupán kábelen keresztül csatlakozva, PC használatával lehet megtenni, hanem a saját mobilomról SMS üzenetekben is (sőt, akár online is). A gyártó mellékel egy pár oldalas használati útmutatót, ami alapján hamar be lehet programozni, így ma már a kedves rokon egy “futes be” illetve egy “futes ki” uzenettel SMS-en keresztül tudja aktiválni a fűtést.

Az is igen fontos, hogy legyen valamilyen visszajelzési (feedback) lehetőség. Nos, ha Dávidnak küldök egy “status” tartalmű üzenetet, ő visszaküld egy sms-t, hogy melyik relé van ki illetve bekapcsolva, és milyen erős a GSM vétel. Itt kellett még egy picit igazítni a rendszeren, hiszen a fűtés általában a pincékben van, s föld alatt nem annyira jó a vétel. Így még egy külső antennát (SMA Male) kellett pluszba beszerezni, és kivezetni a házon kívülre.

Böngészve a gyártó honlapján, még sok-sok kiegészítővel megspékelhetünk egy ilyen rendszert, úgyhogy csak a képzeletünk szab határt a felhasználásnak. Egy kicsit más témában – biztonság, távfelügyelet, távvezérlés – is pont mostanában jelent meg egy érdekes szolgáltatás. A T-home Otthonörző csomagjának segítségével, naprakészek (mp-re készek) lehetünk otthonunk “állapotának”  alakulásával. Érdekes, hasznos és internetes megoldás a nagyobb biztonság érdekében (kár, hogy havidíjas).

Mivel a Flickr-en átrendeztem a fényképeket, ezért ki kellett cserélnem a linkeket.

Ahonnan mindig megtaláljátok a képeket:

• http://www.flickr.com/photos/attilapaksi/sets/

Az eddigi két hét fényképei:

• Első hét: http://www.flickr.com/photos/attilapaksi/sets/72157622279724552/
• Második hét: http://www.flickr.com/photos/attilapaksi/sets/72157622279887146/

2009. augusztus 29.

Na ezen a reggel különösen hiányzott az otthoni mosogatógép… Már eléggé elkényelmesedtünk ezen a téren Pesten, úgyhogy elég nagy időpazarlásnak tűnt az az egy óra mosogatás, ami alatt a tegnap esti cuccokat tisztára varázsoltuk. De a nap többi része már nagyon jól alakult. Kinéztünk két másik strandot (Leftos Gialos és Tzortzi Gialos), s az egész délutánt snorkelezéssel, napozással (kicsit le is égtünk), olvasással töltöttük. A snorkelezések mindig tartogattak valami különlegeset. Az első alaklommal egy számunkra különleges, hosszúkás, hegyes szájas/csőrős halat (később kiderült, elég gyakori errefelé: csőrös csuka – belone belone), a másik strandon pedig gyönyörű medúzákat láttunk. Persze túl közel nem mentünk hozzájuk, de tényleg csodálatos volt, ahogy a kis halakkal együtt lebegtek a vízben. Ráadásul rögtön kétfélével is találkoztunk, az egyik a szokásos bíbor/kék színekben pompázott, a másik pedig a szemölcsöcs medúza (cothyloriza tuberclata) névre hallgat, s könnyen felismerhető, ugyanis sárga színű ernyőjéből rengeteg rövid, kékes/feketés gombócban végződő tapogató indul ki. Miután körbeúsztuk az egész környéket, s rendesen elfáradtunk, úgy gondoltuk igazán megérdemlünk egy vacsorát a tengerparton. A második strandnál egy kisvendéglő, s nagy tábla hirdeti: tradicionális görög ételek. Tzatzikivel kezdtünk, görög salit is ettünk… Itt láttam először az étlapon egy tipikusan görögnek mondott, citromos mártásos csirkét – nyamnyam – de sajnos kifogytak belőle aznapra (vagy erre a szezonra…). Hazaérkezvén egy papírfecni várt minket az ajtónál, Kleopatra írt, hogy ha van kedvünk, menjünk át az Old Town-ba este, mert élő görög zene lesz, buzukival. Gyors fürdés, öltözés, kocsiba vissza – mivel már sötét volt, ezért tévelyegtünk egy cseppet, de még bőven időben odaértünk. Este 10-kor azt mondták, hogy még ráérünk sétálni a kisvárosban (ami nagyon szép!), mert csak 11-kor kezdődik az igazi zene és lesz görög tánc is – Anitának rögtön felcsillant a szeme. A városkáról azt kell tudni, hogy nem is olyan régen, egy földrengés elpusztította az ott lévő épületeket, s az emberek átköltöztek pár kilométerrel arrébb, megalapítva Patitirit, a mai fő/kikötővárost. A település romjait pedig – ahogy lenni szokott – gazdag nyugati, főleg brit, vállalkozók vették meg tokkal-vonóval, s felépítettek egy kicsi, rendezett, turistacsalogató és vendéglőkkel teli városkát. Tényleg nagyon szép, és szerencsére görög mintára építették újra, úgyhogy igen hangulatos is (képeket a legújabb Alonissos – week II. set-ben találsz a flickr-n). A helyi tavernában már ment a zene mikor visszaérkeztünk a sétából. Megismerkedtünk Thomassal (Kleopátra ismerőse), aki egy kb. 50 éves amerikai táncművész, de már sok-sok ideje Görögországban él. S hajnali 1-ig hallgattuk a zenét…

2009. augusztus 30.

Ez a nap már nem volt olyan mozgalmas, mint a tegnapi. Délben keltünk, pakoltunk, olvastunk, bevásároltunk aztán lementünk egy közeli strandra, s ott még szunyokáltunk egy picit. Este pedig főztünk egy jó nagy fazék zöldséglevest (3 napig ettünk – na jóó, csak kettőig, de egy dobozzal eltettünk a fagyasztóba). Kicsit sétáltunk még este a kikötőben, s már véget ért a nap.